TÜZÉR VASÚTI BERAKÁS – Kép és szöveg: Kézi Rudolf őrnagy
Video: https://youtu.be/pdcuDd3YHB0
Az önjáró löveges harcjárműoszlop, mint zsákmányához közelítő kígyó, a kavicsos hátsó úton lassan bekúszik a vasútállomásra. Kora tavasszal elszállított, öles fenyők levedlett, napszítta kérgeinek kesernyés illatát árasztja a forró peron, melyen hamarosan kezdetét veszi a berakás. Erősen tűz a júniusi nap a tüzér katonákra, miközben fel s alá sürögnek a homlokrakodóra behúzott szállítókocsik előkészítésekor. Rövid bajuszos, pirospozsgás arcú kapitány parancsolja őket. Homlokukat csapkodja a sisak, vállukat húzza a fegyver, miközben gyors léptekkel feszítővasat, ékeket, rögzítőhevedereket cipelnek a berakóra. Sárga biztonsági mellényük, mint menet közben a lövegek antennájára kitűzött magyar trikolor, lebeg a páradús, omlós levegőben.
Erősen motiváltak még így, a közel kettő hetes, a meleg nappalokon tűző fénytől égetett, a hűs éjjeleken holdfénytől sütött utakon, erdőkön-mezőkön végzett kiképzések, éleslövészetek után is.
A sátorban, vagy épp a szabadban, fák alatt készített vackon eltöltött, izmokat savanyító, csontokat hajlító éjjelek dacára is látszik pirult, hámló arcukon az akarás. Kósza gondolataikba azért itt-ott beszövődik a család, a Kedves, vagy a holnap esti meleg vacsora, baráti pálinka utáni vágyaknak szemlesütött fonala. De „Itt ma még helyt kell állni!”, kiáltja belül a kötelességtudat, s még erősebben szorítják meg a felhevült szerszámokat. Feszesen dolgoznak, de munka közben azért egymást ugratják, s ezen jókat nevetnek az ütegben „gyakorlatos-bohóságból” kollektíven megnövesztett, alig középhosszúra sarjadt bajszuk alatt.
A már behúzott, feslett, olcsó ipari-kék színű személykocsi mellett rendezetten fekvő, terepen megkopott, vaskos portól lepett hátizsákok várnak, – mint gyermek édesanyjára egy hosszú napközi után – a hazautazásra.
Oldalt, az őrségen és a biztosító mentőn túl fürkésző tekintetű, kíváncsi embertömeg áll, tetszik nekik a látott tevékenység, részesei akarnak lenni a pillanatnak. Ujjaikkal izgatottan simítják fényképezéshez felemelt telefonjaik kijelzőjét azt várva, hogy az áramkörökben iramló elektronok mielőbb elérjék az 1-eseknek és 0-áknak azt a bonyolult sorrendjét, amiből megszületik a digitális kép csodája. A hívatlan látogatók lementve a pillanatot, memóriákban altatják el a fájlokat, hogy később szemeket simogató fotókként ébreszthessék azokat fel egy megosztás, vagy közösségi bejegyzés erejéig. Csak pár távoli képet tudnak készíteni, hisz a szigorú őrparancsnok annyit enged, engedhet.
A vasúti irodából magas, tagbaszakadt, kissé féloldalas járású, Bocskai-sapkás hadnagy érkezik egy vékony, csontos őrnagyot kísér. Az ő feladatuk a vasúti berakást hivatalból rendezni és ellenőrizni, amit már-már idegeket kihegyező precizitással tesznek meg, teljesen szabályosan.
Miután minden engedély megvan a berakás megkezdéséhez, a „Motort indíts!” jelzés leadására mély, öblös hanggal morajlik fel az oszlop elején álló H00018-as számú, páncélbőrrel takart, hosszúcsövű óriás vasszíve. Szemet könnyesre nedvesítő, éjfekete füst száll fel kipufogójából a várpalotai levegőbe, miközben a marcona lövegparancsnok megindulásra dirigálja. Határozott karjelzésekkel, lépésről lépésre igazítja fel a rozsdaszínű vagonra.
A kocsi rugói nyekeregve sírnak fel a rájuk nehezedő, lassan araszoló 55 tonnás, – a területét féltő, bömbölő elefántbika hangjára emlékeztető, – Panzerhaubitze alatt. Igazítás közben a gumibetétekkel puhított vaskos lánctagok megrecsegtetik a vagon viseltes, kiszáradt, keményfa deszkáit. A szerelvény oldalán fehér krétával precízen berajzolt vonalak jelölik a leszúrt rögzítőékek helyét, melyek között feszesen pihen meg a harcjármű hernyótalpa, ezzel együtt vas teste, abban pedig az otthoni újbóli feltámadást váró, leálló motorja. Az önjáró löveget a vonószemekbe keresztirányba akasztott, erős kezek által meghúzott, hegedűhúrként pengő hevederek rögzítik le a szállítókocsihoz.
Közben a parancsnok és vezénylője érkezik ki: jelentést kér, ellenőriz. A tevékenység szemlélése közben fáradt, perzselt arcára kiül egy visszafogott mosoly: úgy vélni, hogy meg van elégedve a látottakkal.
A katonák kocsiról-kocsira, lassan haladnak a berakással, mint ahogyan a nap is tovább andalog a horizonton, ám a kemény munka látványától hamarosan forrón és fáradtan esik le a vöröslő égről. Testkábelek csatlakoztatása, utolsó ellenőrzések és végre végeznek, majd, mint szorgos hangyák, sorban felrakodnak és felszállnak a személykocsira. Az őrség még kint járőrözik, velük és közöttük az összeköttetés rendben. A fentiek elrendeződnek, indulásra várnak. A hosszú órák álmosan alvó, teleszuszogott percei nyúlnak, mint árnyékok sötétedő sikátorokban, az első hangos mozdonyjelig. Ekkor, mint bivaly járommal a nyakán, nagy rántással végre útnak iramodik a hatalmas dízelszörny az elnyűtt síneken a bakonyi éjszakában: vontatmányának kerekei a csillagok áztatta ég alatt szikrákat vetve, ciripelve forognak és tompán kattognak az izgalmas utazás közben, Tata felé.
